Fatima születése

Emberek   Események   BP Keleti  

Két hónapja dolgozom a menekültekkel, és a mai napi eseményekkel Isten megerősített munkámban. Eddig is voltak a menekültek között sánták és bénák, egy vak kislány napokig bolyongott egyedül Budapest utcáin.

De ami ma történt, megpecsételt mindent.

Reggel, elolvasva az igéket, éreztem, hogy itt ma valami lesz.
Délelőtt kimentem a Keleti pályaudvarhoz, két raklapnyi konzervvel, és bementem az irodánkba, hogy segítséget kérjek a kipakoláshoz. Sehol senki, csak egy fiatal lány ücsörgött bent. Hol vannak a többiek? Kérdeztem. (Általában 15-20 önkéntes van bent) Szülnek! Válaszolta a kishölgy. Tessék? Néztem rá csodálkozva és megremegtek a lábaim. Igen néhány perce indult meg a szülés egy szír asszonynál!

Azonnal eszembe jutott a reggeli ige. Rohantam megkeresni a többieket. Az aluljáró egyik sarkában megtaláltam őket, ahol széles mosollyal köszöntött Baba (önkéntesünk) és felkiáltva mondta:

Sándor! Kislányunk született!

Pokrócokkal eltakarva, az anya a puszta földön feküdt, az ügyeletes önkéntes orvosunk végezte a dolgát. Egyszer csak felemelkedik egy fej a takarás mögül, örömmel emelve fel a fóliába csomagolt csecsemőt.

És ekkor hatalmas ordítás, kiabálás. Egy szír fiatalember, magából kikelve ordított. Miért van az, hogy ennek a gyereknek itt Európában a puszta földön, az utcán kellett megszületnie? Mi is emberek vagyunk, nem állatok!

Miközben Babával próbáljuk megnyugtatni a fiút, kevés sikerrel, közben az épp ott tartózkodó TV kamerákat igyekszünk hátra terelni, hogy hagyják már békén a szülő asszonyt.

Eltelik 20 perc, mire sikerül lecsendesíteni mindenkit. Hogyan? Hiszen nem tudok arabul. Megölelem az őrjöngő fiatalembert, megcsókolva a homlokát. Először még kiszakítja magát az ölelésemből, de később már ő keres meg engem és sír a vállamon.

Megérkeznek a mentősök, lassan szállításra kész az anyuka a gyerekkel. Kinyílik a pokrócok takarása, és elindulnak. Baba odaszól az apának, hogy adjon egy puszit a mamának. Közben felkiált; Istennek legyen hála! És ováció és tapsvihar közepette elviszik a mentősök az anyukát és az újszülött Fatimát. (A név jelentése csecsemőjét elválasztó)

És én csak állok, tapsolok és … sírok.

Hogy is van ez? Többek közt arra hivatkozva zárjuk be a kapuinkat ezek előtt a háborús menekültek előtt, akik a puszta életükért futnak, hogy nem akarjuk Európa iszlamizálódását?

Hát, ha már ennyire keresztények vagyunk, akkor vegyük már elő a Bibliát.

„Mert éheztem és ennem adtatok, szomjúhoztam és innom adtatok.” (Mt. 25. 31-46.)

Többször is elolvastam ezt a szakaszt, de sehol sem találtam benne a „kivéve” szót!

Mert eljön az a világ, amikor az embereknek nem lesz szükségük az intézményesített hitbirtoklókra, hanem mindenki magától és magában fogja keresni az Istent. Szeretni és szeretetet adni, akár egy pohár víz formájában, ez nem „hit” kérdése.

Az intézményesített egyházaknak nem az iszlámtól kellene félteniük Európát, hanem saját maguktól. Mert ezek után nem tudom melyik misszionárius, agitátor lelkész mer még bárhol megszólalni és a szeretetről prédikálni! Az európai ateisták előtt, akik között még agitálhattak volna új tagok után, teljesen elvágták magukat!

... én pedig megyek tovább az utamon a munkámban, alázatosan megköszönve Istennek a mai napot is, hogy még élek, hogy nekem van hol lehajtanom este a fejemet, hogy volt ma mit ennem, hogy még élnek a feleségem és a gyerekeim.

Megyek tovább reményt adni az élethez, mert másoknak ezekből semmi nem maradt!

Ujhelyi Sándor